Önuralom, bátorság, tisztelet
Fulani pásztorok között
„Aznap hatalmas esőzés volt, mintha megnyílt volna az ég. A bőséges esővel együtt pedig én is lepottyantam anyám kunyhójába. Hát így kerültem erre a világra. Az én fiam pedig, aki úgy fogant, hogy amikor az asszony vízért ment a patakhoz, véletlenül egy halat is kimerített a vízzel együtt. Amikor a nő éjszaka arra ébredt, hogy megszomjazott, ivott a kancsóból, de véletlenül a halat is lenyelte. A halacska aztán növésnek indult a pocakjában, majd pár hónap múlva »embergyerek« formájában jött a világra.”
Pulaaku és az iszlám
Nem sokat gondolkodtam, amikor fölmerült, hogy lenne-e kedvem ellátogatni egy kis fulani faluba, „bush fulanikhoz”, vagyis a településektől távolabb, a természetben élő csoporthoz.
A fulanik a világ egyik legnagyobb lélekszámú nomád állattartó népe, akik hagyományosan a zöld legelőterületeket követve vándorolnak marhacsordáikkal. Nyugat-Afrika számos országában jelen vannak, s minden szempontból rendkívül sokszínűek. Élnek a szabadban, vannak köztük vándorló, nomád csoportok, de falvakban élők és városban letelepedettek is. A közös vonások közé tartozik a fulfulde nyelv, illetve a „Pulaaku”. Az az eszmerendszer, amely ősidőktől fogva meghatározza életüket, gondolkodásukat. Ez foglalja össze a számukra lényeges értékeket, amelyek közül a legfontosabbak a mértékletesség, az őszinteség, az önuralom, a türelem, a fegyelem, a bátorság, a szorgalom és mások (akár az ellenség) tisztelete. Felfogható egyfajta fulani etikai kódexnek is. Könnyen legyinthetnénk erre, és kérdezhetnénk, hogy ebben ugyan mi a különleges. Talán az, hogy a modern, „nyugati” emberrel ellentétben ezeket az értékeket komolyan is veszik. Ám mielőtt azt gondolnánk, hogy már-már szinte „szent emberek”, azért ott feszül egy sajátos jellemvonás: a megbocsátás hiánya. Egy sérelemre akár évek, évtizedek múlva is emlékeznek, és amikor eljön a megfelelő idő, elégtételt is vesznek.
Az iszlámra áttérő afrikai népcsoportok közül ők vették fel elsőként az „igaz hitet”, sőt Nyugat-Afrikában ők is terjesztették el. A településektől távolabb élő fulanik csak pénteken mennek a mecsetbe, egyébként ott imádkoznak, ahol éppen vannak. Megjelenésük sem szigorú iszlámfelfogásról árulkodik: a nők például sohasem takarják el kendővel az arcukat, hiszen ott (is) tradicionális törzsi tetoválásokat viselnek. A lányok pedig tinédzserkoruktól festik szemüket-ajkukat, gyakorlatilag sminkelnek. Ennek persze jelentése van: elárulhatja például a lány családi állapotát is.
Kifejezetten szervezettek. Legutóbb 2013 nyarán fordult elő, hogy fegyvert ragadtak Nasarawa államban. Véres összecsapásokra került sor a helyi farmerekkel a legelőterületek körüli viták miatt, a fulanik ugyanis rendszeresen ráhajtották állataikat a gazdák földjeire, amit azok természetesen nem néztek jó szemmel.
Ami ehető – és ami nem
Malam Garba vezetésével egy „bush” fulani településre igyekszünk Kadunától mintegy 50 km-re, Kajuru szomszédságában. (A malam szó eredetileg tanult embert jelent, olyasvalakit, aki ismeri és tanulmányozta a Koránt. Manapság azonban már széles körben használják középkorú és idősebb férfiak megszólítására is.) A falu gyakorlatilag egy nagyobb család lakhelye: 5-10 vályogház és néhány gazdasági épület alkotja, s feltűnően rendezett és tiszta. Ám ez nem valamiféle kirakat-állapot, nem a látogatóknak szól. A házak körül kisebb konyhakertek gyönyörködtetik a szemet erős paprikával, okrával, kissé távolabb pedig durha-kölest, a házak környékén fekvő földeken kukoricát termesztenek.
Mindennapi étkük a „fura da nono”, ami egyfajta házi kölesgolyó, joghurttal. A kölest meghántolják, szitával szétválasztják a magot a héjtól, majd a magokat mozsárban összezúzzák, vízzel és gyömbérrel vegyítve. Amikor már eléggé összeállt, kis golyókat (ezeket hívják „furá”-nak) formáznak, majd pár percig forró vízben főzik. A gyömbér eleve kicsit csípős ízt kölcsönöz, de néha szárított chiliben is meghempergetik, biztos, ami biztos. A legtöbb forró égövi néphez hasonlóan a fertőtlenítő hatás miatt is kedvelik a csípős ételeket. A kész kölesgolyókat cukrozott joghurttal (ez a „nono”) fogyasztják. Amikor reggel legeltetni viszik az állatokat, otthon esznek, majd amint sötétedés után hazaértek, akkor újra. Napközben csak vizet isznak a patakból, ahonnan az állataik is. Ez az oka, hogy semmi mást nem látunk náluk, csak a hosszú botjukat. A fulanik számára – mint oly sok állattartó és nomád nép esetében – a vagyont a szarvasmarha jelenti – jellemzően a púpos marha, a zebu. A pásztorfiúk a napfelkeltét követően hajtják ki az állatokat a bozótos legelőterületre, és csak esteledéskor térnek vissza. A fulanik a marhák közül csak kivételes, jelentős alkalmakkor vágnak le egyet-egyet. Fiúgyermek születésekor ma inkább egy kost, leány világrajövetelekor kecskét, ikrek esetén azonban marhát vágnak az új jövevények tiszteletére. (Ám mivel érzelmileg is kötődnek saját jószágaikhoz, inkább az állatvásáron szerzik be az áldozatokat.)
A teljes cikket A Földgömb 2014. márciusi lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
