A személyes régiségek (bútor, dísztárgy, festmény, fotó, ruha) vagy a kereskedők, kézművesek, iparosok, hivatalok speciális használati cikkei a városi társadalom közelmúltjának – hétköznapi történelembe ágyazott – kulturális jegyei.
Sokakat vonz az elmúlt idők hangulata, ezért testközelben szeretnének tartani korabeli tárgyakat. Az elhivatott régiségvásárlók az antikvásárokon, a régiségkereskedőknél, az aukciókon és az internetes oldalakon is vadásznak a ritkaságokra. Mindez nagyon fényűzően hangzik, és valóban borsos árat lehet kérni a ritka, egyedi darabokért, de eredeti felbukkanási helyüket tekintve nagy a kontraszt: a kincsek nagyobb hányada a hagyatékfelszámolásokból és a szemétből kerül elő

Guberáló „városi régészek”

Budapesten a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. szervezett akció keretében, minden évben elszállítja és ártalmatlanítja a háztartásokban keletkező nagydarabos hulladékot úgy, hogy a kerületekben körzetenként haladva folyamatosan lomtalanít. Ez rövidebb szüneteket leszámítva egész évben tart: minden ház meghatározott napot kap a lomok kikészítésére.

Fotó: Bognár Szilvia
Enyém a vár! A lomisok a meghirdetett lomtalanítási időpontok előtt már napokkal lejátsszák a területfoglalást – nem mindenki megelégedésére

A lomtalanítást azonban nemcsak a lakók várják, akik végre megszabadulhatnak a régóta útban lévő kacatoktól, hanem azok is, akik rendszeresen vadásznak a szemétnek minősített kincsekre: a lomisok. A lomtalanítás a régiségkereskedelem egyik fontos állomása, ahol a hajléktalantól az elitig minden korosztály és társadalmi réteg képviselteti magát. Itt dől el a régiség útiránya. Ez pedig attól függ, hogy kinek a kezébe kerül az utcáról!
A legrövidebb út, amikor magángyűjtő találja meg, ám ő pénzért is csak ritka esetben válna meg a daraboktól, fő célja a gyűjtemény gyarapítása. Léteznek elhivatott gyűjtők, akik közgyűjteményekbe, múzeumok számára adományozzák a tárgyakat: az ő szempontjuk az érték megőrzése és közszemlére bocsátása.
A lomisok igen jelentős része viszont a jobb megélhetés reményében keresgél. Gyakran fő-, vagy mellékállásként tekintenek rá, vagy mindez épp a puszta létfenntartáshoz szükséges minimális anyagi forrást jelenti, sokuk ugyanis mélyszegénységben él.

Fotó: Bognár Szilvia
Teljes helykihasználás. A kincsvadászok szívesen járnak a VII. kerületbe, ahol általában bőven talál mindenki kedvére való zsákmányt. Az elszállítás azonban néha még azoknak is gondot okoz, akik járművel érkeznek...

A legrosszabb helyzetben lévők gyalogosan járnak, lehetőleg egyedül, de ha meg tudnak egyezni, akkor párosan. Jármű híján korlátozott mennyiségű tárgyat tudnak összeszedni, ezért csak az értékes holmit viszik el, vagy lefoglalnak egy helyet, ahol gyűjtik a dolgokat. Összeszedik a kilóra eladható hulladékot: fémet, papírt, üveget, tollat, ám mindezt nem tudják elszállítani, hanem még ott, helyben eladják a felvásárlókollégáknak.
A régiségek akkor kerülhetnek veszélybe, ha egyik kereskedelmi partner sem ismeri fel az értéket. A lomisok nagy része igyekszik kiképezni magát a régiségek alapvető ismeretére: főként a saját érdekében, hisz nem mindegy, hogy egy régi kávéfőzőért vagy kályháért súlyban, vagy időben mért értéket fizetnek, és a szecessziós bútorokért is többet kapnak egy darabban, mint amennyit tűzifaként ér… Van, aki könyvekből tanul, mások tapasztalatból, de egyre többeket
képeznek ki a munkaadóik, akik csak nagy ritkán jelennek meg személyesen a lomtalanításon. Akkor pedig álcaként munkásruhában, majd beszállnak drága autóikba, körbejárják a kijelölt körzeteket, és mindenkitől megkísérlik felvásárolni a régiségeket, a lehető legolcsóbban. Ők valóban értenek a régi tárgyakhoz, előfordul köztük értékbecsüs, művészettörténész vagy épp restaurátor.

Fotó: Bognár Szilvia
Villámvásár. A lomisok nagy része arra törekszik, hogy a talált tárgyakat a helyszínen értékesítse vagy elcserélje, ezért azonnal helyszíni eladópultok születnek

A budapesti profi lomisok évtizedek óta ismerik egymást, összedolgoznak, egymásnak is gyűjtenek, majdnem mindenki bolhapiaci árus. Ez pedig a régiségkereskedelem másik fontos helyszíne, ahol összeérnek a szálak, így az egymás közt zajló ügyleteiket nem mindig a pénz motiválja.

Lomizó-koreográfia

Az elmúlt öt-hat évben megemelkedett a lomisok létszáma a fővárosban, az ország minden tájáról érkeznek nélkülözésben élő, népes családok, akik napokig, néha hetekig az autóikban laknak, és hatalmas területeket foglalnak le maguknak a kizárólagos lomizásra, minden lefoglalt szakaszra egy-két embert állítva.
A férfiak pakolják meg a teherautók utas- és raktereit – kihasználva minden egyes köb­­centimétert –, a nők pedig őrzik a kisdarabos dolgokat a lom mellett, és a lakók elé mennek, ha azok épp hozzák a házból a hulladékot. Ez nem jelenti azt, hogy a kupachoz más ne mehetne oda, de nekik van előjoguk a frissen kirakott anyag átválogatására. Amire nincs szükségük, azt nem veszik el, továbbra is szabad préda. A kiragadott kincseket további felhasználási szándék szerint rendezik, és még a helyszínen igyekeznek minél többet eladni. Így a régiség már itt továbbkerülhet a viszonteladóhoz vagy gyűjtőhöz.

Fotó: Bognár Szilvia
Közelmúlt-nosztalgia. Nem elég, hogy a szocializmus idő-szakának tárgyai ma már régiségnek számítanak, a vásárlók körében sokszor népszerűbbek, mint a jóval korábbról származók

A hulladéktörvény szerint azonban lopásnak minősül, ha bárki elvesz valamit a kikészített lomokból, mert miután azok az utcára kerülnek, a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. tulajdonának számítanak, a lopásért pedig pénzbüntetés, vagy akár két év szabadságvesztés járhat. A barátságosabb lakók névre szóló levelekkel látják el a lomisokat, melyben igazolják, hogy ajándék gyanánt adták a tárgyakat. Ám új jelenségként előfordul, hogy a helyiek pénzért adják el dolgaikat a lomisoknak, akiknek ideig­lenes táborozását amúgy ők, maguk és a járókelők sem nézik jó szemmel.
A professzionális régiségvadászoknak a siker érdekében céltudatosan kell elindulni lomizni. A hivatalos lomtalanítási szolgáltatás változó térbeli határait figyelembe véve jó tisztában lenni a város­részek építéstörténetével és az ott élő népesség összetételével, annak változásaival, hogy szűkíteni lehessen azt a területet, ahol nagyobb eséllyel fellelhetők a kívánt kincsek. Érdemes ismerni a város korszakainak életmódtörténetét, a korokra jellemző tárgykultúrát, s ezek után jönnek csak az olyan finomságok, mint a porcelángyártók által használt, időnként megváltoztatott jelzések, vagy a bútorkészítő műhelyek jelölései, festőművészek szignói – és még sorolhatnánk.