A FÖLDGÖMB

Hadzs – zarándoklat Mekkába

Ahogy azt legfrissebb számunk pomákokról szóló elemző írása is tárgyalja, a távoli zarándoklat a balkáni muszlim népek számára sem elérhetetlen ma már. Sőt, mivel ez az iszlám 5 alappillérének egyike, innen is egyre nagyobb számban érkeznek hívők a szaúd-arábiai helyszínre.

Ám 75 évvel ezelőtt Mekkáról, és főként a kába-kőről alig jutott el kontinensünkre európai kutató tudósítása, hiszen annak közelébe csak muszlimok juthatnak.
Az alábbi részlet Germanus Gyula (1884-1979), muszlim hitre tért nagy magyar orientalista „Kelet varázsa” című híres könyvéből származik, 1934-es mekkai zarándoklatának leírásaként.

„Másnap kora hajnalban kezdtem meg zarándoklatom első fejezetét. Minden zarándokot egy irányító vezet, aki átsegíti a bonyolult ceremóniákon, amelynek ha az egyik szavát elhibázza, újra kezdheti az egészet. Az én vezetőm Abdullah volt, akinek évtizedek óta ez a foglalkozása, talán álmában sem hibázna el egyetlen szót vagy mozdulatot.
A kába hatalmas, kocka alakú épületét óriási oszlopcsarnok veszi körül. A zarándoknak az „üdvösség kapuján” kell áthaladnia, hogy az udvar belsejébe jusson. Mikor a kapu küszöbét imák mormolása közben átléptem, a látványtól kábulatba estem. Ezernyi zarándok rajzott körülöttem, és emberáradat vette körül a kábát. Leírhatatlan érzés vett erőt rajtam, amikor megláttam ezt a hatalmas fétist, amely komoran tekintett alá a sok ezer főnyi, fehér ruhás, vallási buzgóságtól elragadott, forgó, imádkozó, kiabáló, rimánkodó tömegre. A betegeket, aggokat hordágyon vitték körül. Asszonyok arcukat dörgölték a kába posztójához, amely már erősen foszladozott azon a sarkon, ahol a fekete kő van elhelyezve.



Nem tudtam tovább figyelni, nekem is el kellett kezdenem a körjáratot. Elmondtam a kötelező imákat, azután az ezernyi tömeg megszállottsága énrám is átragadt. Én, aki hitetlenül léptem a hit városába, ebben a pillanatban elfelejtettem mindent, amit tanultam és olvastam, csak az élő tényt éreztem, amint erőt vesz rajtam, és elcsigázott testem remegni kezdett. A tömeg mámora átszállt rám is. Az arab nyelv, amely fenséges akkordokban zúg, mint a próféták nyelve, hipnózisba ringatott. Forgott, forgott minden a kába körül, csak ezt az egyetlen, hatalmas fekete tömböt láttam és az óriási tömeget, amelyben elmerültem. Nem volt idő szemlélődésre. Vad afgánok, tatárok, szelíd tekintetű jávaiak, fekete bőrű afrikai mohamedánok egymást taszigálták jobbra-balra, hogy minél hamarabb megcsókolhassák a kába sarkában elhelyezett szent követ.
Hétszer kellett a kábát körüljárnom, mire végre az emberáradatban egy pillanatra a kő elé kerültem.

Oldalam fájt, s vállamban zsibbadtságot éreztem. Bizonyára erősen meglöktek, de a kavargásban nem vettem észre, mert áhítatosan folyton imákat lihegtem. Szemeim valószínűleg kikerekedtek, mint a többi narkózisba esett zarándoké, és könnyárban úsztak. Lábamat letaposták, már csak az ima és az eksztázis tartotta fenn testemet. Valami gyenge szédülést éreztem, és azt gondoltam, hogy arcomon boldog mosoly játszik. Most erélyesen nekirugaszkodtam, és remegő testtel a kő előtt termettem. Megragadtam a követ körülvevő ezüst védőtölcsért, és számat bibircses lapjára szorítottam. Ebben az önfeledt gomolyagban én voltam az egyetlen gondolkodó és kétkedő ember, az egyetlen európai, az egyetlen magyar, aki valaha érinthette ajkával ezt az ereklyét. Aztán odébb sodródtam.



Elvégeztem a zarándoklat minden szertartását. Hétszer befutottam – mezítláb, göröngyön, sáron – a távot a Szafa- és a Marva-domb között, kivonultam teveháton Mina völgyébe, egy napot töltöttem Arafat síkján, és minden hely történelmi, néprajzi és földrajzi érdekességét alaposan kikutattam. Azután a zarándoklat tizedik napján az előírás szerint vad iramban vágtattam tevém hátán ezernyi zarándoktársammal Muzdalifába, hogy ott a három kőoszlopot – a sátán jelképét – megdobáljuk kövekkel, és levágjuk a szegényeknek a szent áldozati állatokat. Én szerényen egy fekete kecskét áldoztam.”

Kép: magyariszlam.hu
whyislam.files.wordpress.com

Qatar 20161219