A projekt elsősorban az alkalmazni kívánt cianidos technológia miatt került reflektorfénybe, amelynek tilalmáról az Európai Parlament egyértelmű határozatban foglal állást. A kialakult helyzet azonban ennél többről is szól...

Kaphat-e szabad utat egy beruházás, amely a várt haszon reményében visszafordíthatatlan környezetrombolással járó tevékenységet kíván folytatni? És ha igen, mi áll az ügy hátterében? Ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor a romániai Verespatakra (Ros¸ia Montana˘) utaztam, ahol a Ros¸ia Montana˘ Gold Corporation (RMGC) nevű kanadai—román vegyesvállalat Európa legnagyobb külszíni fejtésű aranybányáját tervezi megnyitni. A cég 15—17 év alatt termelné ki a környező hegyekből a mintegy 330 tonna aranyat és ötször ennyi ezüstöt, nyílt cianidos lúgozást alkalmazva.

E mennyiséggel a világ harmadik legnagyobb aranybányájává nőné ki magát. A becslések szerint az itt található arany jelenlegi világpiaci értéke meghaladja a 7 milliárd dollárt! A beruházás megkezdéséhez majdnem 2000 embernek kell örökre elhagynia az otthonát, utánuk három, pusztulásra ítélt falu és öt, lebontásra váró hegy marad.

Menni, vagy nem menni...

Az RMGC nemcsak munkalehetőséggel hitegeti, de busásan kártalanítja is a helybélieket. Az évszázados, düledező házakat és a földterületeket felvásárolja, a térség hat temetőjét szándékában áll elköltöztetni, nem túlzás hát azt állítani, hogy mindent megmozgatnak az ügy érdekében.
— Nehéz igazságot tenni — fakad ki János —, mert itt mindenkit becsapnak, akit meg nem tudnak, azt egy kis pénzzel bírják jobb belátásra. Azok, akik idáig eladták a házaikat és vele együtt emlékeiket — meséli —, nem jártak rosszul. A pénzből máshol modern házat építenek, új autót vásárolnak, és még marad is bőven mit félretenni. A cég még a költözést is kifizeti 250 kilométeres körzetben. Gyulafehérvárott (Alba Julia) lakóparkot építettek azoknak, akik önerejükből nem tudtak — vagy nem akartak — építkezésbe belekezdeni. Magyarországon azon sajnálkoztok, hogy több falunkat le kell bontani, de hát miért kéne ezt sajnálni, mikor az embereknek nincs pénzük a házuk megfelelő karbantartására, renoválására, előbb-utóbb a fejükre dől az összes, jobb is, ha elmennek innen, és lebontják az egészet? Itt már semmi sem lesz olyan, mint régen volt!

— És mi lesz azokkal, akik „inkább meghalnak, minthogy elmenjenek”?
János csak mosolyog.
— Várnak. Ez a „kemény mag” most még makacskodik, de ha az árak feljebb mennek, ők is beadják majd a derekukat. Ha nem hiszed, nézd meg magad, milyen a helyzet!

Kísértetföldje

János barátja, Emil vállalja, hogy körbevezet a helyszínen, ahol persze már évszázadok óta folyik aranybányászat. A látvány lehangoló. Düledező házak, omladozó vakolat, beszakadt tetőszerkezetek, gerendákkal aládúcolt falak, csak minden ötödik-hatodik ház állapota kielégítő, új épületeket alig látni. A futballpálya melletti négyemeletes panelház legfelső szintje leginkább egy rakétatámadás utáni állapotra emlékeztet, pedig csak egy lakás égett ki sok-sok évvel ezelőtt: azóta üresen tátong, a felújítására nincs pénz. Már részben összedőlt vagy éppen leomlani készülő házak között érünk fel a 19. században épült történelmi városközpontba, ahol műemlék jellegű, gazdagon díszített, patinás épületek sorakoznak, szintén erősen elhanyagolt állapotban. A főtér egyik legszebb épületének már csak a homlokzata áll, újjáépítésére kevés a remény.
Felmegyünk a külszíni bányába is, amely a község feletti hegy takarásában fekszik, de már távolról látszanak a modern munkagépek, mintegy jelezvén, hogy a bányászat egyszer itt újraindul. Emil és a biztonsági őrök hosszas egyezkedése után mehettünk csak tovább, mivel a külföldi fotósok nemkívánatos vendégek errefelé. Az út előbb kellemes erdei sétának indul, de elérve a hegygerincet, már látható az a bányaterület, ahonnan az aranytartalmú köveket kitermelték. A holdbéli tájon életnek nem sok nyoma, annak ellenére, hogy már több éve kapavágás sem történt itt.
Nem messze innen indulnak azok a régi bányajáratok, ahonnan egykoron még családi vállalkozásban fejtették az aranyat. Mindenkinek megvolt itt a saját „bányája”, melynek hollétét még a legjobb ismerősök előtt is titokban tartották.

Szöveg és kép: Holzinger Géza

A teljes cikket A Földgömb 2010/6-ös számában olvashatja!