Európa nagyvárosaiban – legalábbis azok történelmi negyedeiben – Budapesthez hasonlóan egyre öregedő, egyesített csatornahálózat szolgál a közterületeken összegyűlt csapadékvíz elvezetésére, amely végső soron a szennyvízhálózatba kerül. Az intenzív városiasodás, illetve az egyre hevesebb esőzések miatt megnőtt vízmennyiséget azonban a rendszer már képtelen kezelni. Nemcsak pénz nincs az átépítésére, de hely sem, hiszen lábunk alatt egy hihetetlenül bonyolult közműhálózat húzódik. Most az elmúlt években kulcsfontosságúvá váló szivacsváros-koncepció emblematikus európai példáinak nyomába eredünk...
Berlinben a csapadékvíz elvezetését és megtartását szisztematikusan beépítették a várostervezésbe és fejlesztésbe. Tehát ahol építenek vagy átépítenek, ott kiemelt szempont a csapadékvíz megtartása, illetve késleltetett elvezetése.
„Komplett városrészek épülnek, amelyek szivacsként magukban tartják a vizet, védve a nem özönvizekre tervezett közműveket. Az épületen zöldtetők és zöldfalak, közöttük esőkertek és szikkasztók tartják meg a vizet, vagy késleltetik annak lefolyását, a járda pedig átengedi a víz egy jelentős részét” – osztja meg tapasztalatait Rózsa Zoltán, a Hegyvidéki Önkormányzat berkeiben működő Zöld Iroda vezetője.
Ilyen városrész például a 2017-ben elkészült Adlershof, ahol lényegében az összes zöldfelület tudatosan kialakított szikkasztó is egyben, miközben minden zöldfelület esztétikus, vízmegtartó szerepe mellett pihenőhelyként is szolgál. A használhatóság a csapadékvíz megtartásának alárendelt, olyannyira, hogy az ehhez hasonló új városrészek az esővizet elvezető infrastruktúra nélkül épültek meg. „Érdekes volt látni, hogy viszonylag forgalmas utakról is az útszéli zöldfelületekre és esőkertekbe vezetik a vizet a padkák megfelelő kialakításával, továbbá sok helyütt nem is esőkert található, hanem simán gyep fedi a szikkasztót. Napi 10 000 jármű felett azonban szennyvízként kezelik az úttestről lefolyó vizet Berlinben is” – villantja fel Décsi Emese, a Zöld Iroda másik munkatársa a paradigmaváltás szükségességét. A képhez hozzátartozik az is, hogy Berlin alatt alapvetően homokos a talaj, ezért az esőkertekből gyorsan, jellemzően 6 órán belül elszivárog a víz, annak ellenére, hogy a német főváros valamivel több csapadékot kap évente, mint Budapest (még ha nem is annyit, mint például Koppenhága).
Természetesen nemcsak a lakosság tudatossága és a német városfejlesztők precizitása van a dolgok hátterében. A csapadékvíz elvezetéséért Németországban helyi szemmel nézve is komoly összeget (1,82 €/m2) kell fizetni, amely kötelezettség ugyanakkor a természetalapú és egyéb vízmegtartó megoldások (pl. csapadékvízgyűjtő hordók és föld alatti tartályok) használatával jellemzően kiváltható (tartományonként eltérő szabályozás szerint). Ez pedig már évek óta arra ösztönzi az építtetőket és az üzemeltetőket, hogy zöldtetőkkel, zöldfalakkal és esőkertekkel próbálják meg visszatartani, vagy legalább lassítani az egyre hevesebbé váló esők csapadékvizét. Eközben az egyre inkább elszabaduló klímaváltozás közepette arra is rájöttek, hogy a szisztematikusan kiépített zöld- és kékfolyosók a vízmegtartás mellett jelentősen csökkenthetik a városihősziget-jelenséget és kedveznek a beporzóknak, ezáltal hozzájárulnak a biológiai sokszínűség megőrzéséhez is.
2016-ban a Berlini Víz- és Csatornázási Művek, valamint az Önkormányzat kezdeményezésére jött létre az Esővíz Ügynökség, amelynek feladata a lakosság érzékenyítése és ösztönzése, a lakossági pályázatok menedzselése. Ha valaki például zöldfalat, zöldtetőt és esőkertet egyben telepít ma Berlinben, akkor azt az állam az ügynökségen keresztül 100%-ban támogatja. Ezenkívül persze rengeteg más, a központtól távolodva jellemzően nagyobb helyigényű megoldással is találkozhatunk.
Mindez szép és jó, de mi lehet a megoldás a belvárosokban, ahol a régi épületek között és a nagyon sűrű városi szövetben ezek nem feltétlenül működnek?
Vízmegtartás a parkoló helyén
Koppenhága egyik büszkesége a belvárosi Tåsinge tér, ahol az aszfalton parkoló autók egy gondosan megtervezett, szikkasztóval ellátott esőkert-láncolatnak adták át a helyüket, amely amellett, hogy összegyűjti a környező házakról lefolyó csapadékvíz jelentős részét, pihenőhelyszínként is működik. Persze, a kerékpáros-kultúrájáról ismert Koppenhágában, a szövetkezeti mozgalom hazájában könnyű, itthon pedig minden más – mondjuk erre gyakran. Ám évtizedek óta ezt a kártyát húzzuk elő kifogásként, miközben nagyon is jól tudjuk, hogy Dánia is majdnem ugyanott kezdte évtizedekkel ezelőtt, s éppenséggel Koppenhága sem rejti véka alá, hogy a Tåsinge tér esetében nagyon is nehéz volt az egyeztetési folyamat.
A híres berlini Potsdamer Platz közelében, a német fővárost egykor szétválasztó fal helyén ma már közterületi (felszín alatti) ciszternák, valamint több, szilárd mederburkolatú tó is található. Az így megfogott csapadékvíz egy részét pedig visszapumpálják a szomszédos irodaházba, ezzel öblítik a WC-ket. Nyilván, ehhez kellett egy tőkeerős üzemeltető, aki bevállalta az átépítést. Más kérdés, hogy az egyre erősebb hőhullámok során ma már néha ivóvízzel kell utántölteni a rendszert – ezt ma már valószínűleg a németek is máshogy csinálnák…
Amíg tehát az új városrészekben a jogi szabályozás a csapadékvíz hatékony megtartásához vezethet, s elegendő tér is rendelkezésre áll a zöldmegoldások kialakítására, addig a sűrűn beépített belvárosokban sokkal nehezebb e módszereket alkalmazni.
A zöldinfrastruktúra használata azonban csak az intenzív csapadékesemények kezdeti szakaszában tud vízgazdálkodási célokat szolgálni, utána gyakorlatilag telítődik, és ha az eső intenzitása nagyobb, mint a talajba szivárgás sebessége, akkor már nem képes jól működni, így összetettebb megoldásokban kell gondolkodni. Koppenhágában például ma már nemcsak az bevett megoldás, ha egy városi park időszakos tóvá alakul, hanem az is, hogy egy gördeszkapark is óriási vízmegtartó tartályként működik özönvíz esetén. A legtöbb, jól bevált külföldi gyakorlat másik fontos tanulsága, hogy a hatékony városi csapadékvíz-gazdálkodás érdekében sok rendszert kell összehangolni és több szereplőt kell egy asztalhoz ültetni.
Vízgyűjtő terület a városban, avagy: ahol a városi eső már hazánkban is aranyat ér
A LIFE Városi Eső-program 2021-es kezdetekor még az sem volt egyértelmű, hogy egyáltalán ki tud itthon esőkertet tervezni, s nem voltak egyértelműek a felelősségi körök és a szabályozás sem.
A domborzati viszonyai miatt a dombvidéki árvizek által fokozottan veszélyeztetett fővárosi 12. kerületben a budai hegyek aljában található Győri út rendszeres elöntésének problémáját akarták megoldani a szakemberek, eredetileg egy nagyobb, felszín alá süllyesztett ciszternával. Ám az előzetes vizsgálatok eredményei szerint nem feltétlenül ott kell kezelni egy problémát, ahol az jelentkezik: például nem a város sűrűjében, ahol a közművek miatt még egy fát is nehéz ültetni, nemhogy egy hatalmas ciszternát besüllyeszteni a föld alá... Ráadásul több, kisebb megoldással is lehet kezelni egy problémát.
Városi környezetben mindenhol hihetetlenül bonyolult a víz lefolyásának modellezése, hiszen lényegében minden útpadkát, továbbá a csatornahálózatot is figyelembe kell venni. A 12. kerületet – a jobb tervezhetőség érdekében – vízgyűjtő területekre tagolták, amely kimutatta, hogy a Győri úton gyakran tapasztalt elöntések kezelését a hegy tetején, a Sváb-hegyen kell kezdeni. „A Jókai Mór Általános és Német Nemzetiségi Iskola tekintélyes méretű épületének, valamint a szomszédos templomnak a tetejéről érkező csapadékvizet szerettük volna megfogni terepszint alatti tározók és esőkert létrehozásával. A Pünkösdfürdő parknál kísérleti célzattal épült, kavicsos vízmegtartó réteget használó esőkert tervezői éppen annak kísérleti jellege miatt nem vállalták a kivitelezést, így egy amerikai magyar tájépítésznél lyukadtunk ki, aki a Seattle-módszerrel (ahol egy humuszos réteg fogja meg nagyon hatékonyan a vizet) tervezte az esőkertet” – ecseteli Rózsa Zoltán a megvalósítás rögös útját.
Ám szembejött a valóság: kiderült, hogy az iskola gépészetének a dugulás elkerülése érdekében nagyon is szüksége van arra, hogy a csapadékvíz néha átöblítse a csatornát, az egyházzal pedig tulajdonjogi kérdésekben nem jutott dűlőre az Önkormányzat. Végül egy három elemből álló, moduláris, bővíthető, felszín alatti tározót épít az Önkormányzat a közelbe, amelynek vizét kisebb zöldfelületek öntözésére fogja használni.
A 18. kerületben ugyan részletes lefolyásvizsgálat nem, de a problémás útszakaszok feltérképezése megtörtént, s az Önkormányzat az így megállapítható legproblémásabb helyszínt jelölte ki a beavatkozásra.
„A helyiek azt mesélték, hogy itt régebben a lakosok kiraktak egy műanyag széket, az mutatta meg az autósoknak a víz szintjét és azt, hogy át lehet-e hajtani” – meséli Baksa Tímea, az Önkormányzat munkatársa.
Felszín alatti szikkasztók, vízmegtartó közeggel rendelkező, fás árok és esőkert egyaránt fogja szikkasztani itt a vizet, már csak azért is, mert a külföldi gyakorlattal ellentétben a Fővárosi Csatornázási Művek nem engedélyezi az esőkertek túlfolyójának hálózatra kötését.
Ember tervez, közműhálózat végez
Az esőzések alkalmával patakká változó, régi árok-nyomvonalon haladó, gyalogos-lépcsős Szepesi utcában egy évszázados csatornacső akadályozta meg a Hegyvidéki Önkormányzatot egy esőkert-mintautca kialakításában, hiszen annak kiváltása százmilliós tételt jelentene. Végül felkutattak pár olyan helyszínt, ahol egy önkormányzati tulajdonban lévő zöldsávban lehet egy kisebb forgalmú, problémás utca vizét megtartani, s mindezt a közműhálózat sem akadályozza.
A rendkívül sűrűn beépített, kevés zöldfelületű Erzsébetváros lekésett a Tåsinge téri megoldások teljes körű alkalmazásáról, mivel a Klauzál tér átalakításának tervezése már korábban lezajlott. Így – jobb híján – a téren álló vásárcsarnok tetejéről gyűjtik csak össze az esővizet a szomszédos ház udvarán földbe süllyesztett, 60 köbméteres ciszternában, amelynek vizét öntözésre fogják használni. Alapvető kérdés persze itt is, hogy ki hoz majd létre még sok, ehhez hasonló csapadékgyűjtőt, amíg a vezetékes víz ilyen olcsó?
Lakosság és egyéni felelősség
„Fontos lenne megmutatni, hogy a víz érték, mert mikroklímát szabályoz és támogatja a biológiai sokszínűséget. Hosszabb távon ezért a felszínre szeretnénk hozni a Hegyvidék forrásainak vizét is, ösztönözve ezzel a lakosokat arra, hogy ők is víztesteket, kerti tavakat és esőkerteket alakítsanak ki saját kertjükben. Ez volna az igazán nagy lépés, hiszen a legtöbb zöldfelület egy nagyvárosban jellemzően magántulajdonban van” – villantja fel a távlati terveket Rózsa Zoltán.
A változó helyzetet mindenki a saját bőrén érzi: a biztosítók is reagálnak az extrém időjárási helyzetekre, új konstrukciókat dolgoznak ki, a 2022-es aszály pedig rengeteg kerttulajdonos érdeklődését felkeltette a vízmegtartás iránt. A kertvárosi övezetekben gazdag 18. kerületben már évek óta ezres nagyságrendben oszt az Önkormányzat esővízgyűjtő tartályokat, s ez a szemléletformáló megoldás nagyon sok településen vált mára gyakorlattá.
„Fontos lenne ugyanakkor azt is láttatni, hogy nincs 100%-os megoldás – a természetben is van árvíz. Csak zöldinfrastruktúra használatával ezt a problémát nem lehet megoldani, szükség van műszaki megoldásokra is, továbbá mindig lesznek káresetek, ezért az egyéni felelősséget is növelni kell. Vannak helyek, ahol érdemesebb a lakóknak építeni egy egyszerű, nem túl magas peremet, mondjuk, a pince elé, mint kívülről várni a megoldást – ezt már Fülöp Bence, a Trinity Enviro Kft. ügyvezetője mondja. – Készítettünk egy vízmérleg-számítást: a fővárosra jellemző telektípusok figyelembevételével kiszámoltuk, hogy ha a burkolt felületek felén megfognánk az összes csapadékot, akkor mindössze 30%-kal csökkenne az elfolyó víz mennyisége.”
A Budapesten készülő csapadékvíz-stratégia „... kijelöli azokat a területeket, ahol a nagyobb léptékű, összetett megoldásokat kell alkalmazni a városi árvizek kockázatainak csökkentése érdekében. A három fővárosi szennyvíztisztító telephez, mint befogadókhoz kapcsolódó vízgyűjtőkre bontottuk a főváros területét, és a komplex lefolyásmodellezés alapján zöld- és kékinfrastruktúra-megoldásokkal szeretnénk stratégiát adni a vízgyűjtőkön elhelyezkedő kerületi önkormányzatok kezébe” – teszi hozzá Barsi Orsolya, a Főpolgármesteri Hivatal Klíma- és Környezetügyi Főosztályának helyettes vezetője.
Nyilvánvaló, hogy egyetlen várost sem lehet kiemelni a környezetéből: a városi csapadékvíz-gazdálkodás és vízmegtartás bonyolult kérdéskörét tágabb földtani-földrajzi összefüggéseiben kell vizsgálni. Budapest például majdnem mindenhol „befelé”, a Duna irányába lejt, a tudatos vízmegtartás ezért az ivóvízellátásban tapasztalt fennakadásokat is enyhítheti az aszályos nyarakon.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
