2023. szeptember eleje Koszovó tetején, a Sar-planina mészkővidékén. A 2658 m-es fő- és egyben határcsúcson, a Velika Rudokán is eszünkbe jut a szomszédos Észak-Macedónia 40-50 km-re fekvő mai fővárosát 60 éve sújtó, romba döntő földrengés. A 6,1-es rengésben ezernél is többen haltak meg, a több százezres város házainak óriási része pusztult el. Alighanem itt fönn, a végtelen legelőkkel borított hegységben is érezhető volt. Majd, ahogy ereszkedünk, lesz térerő, és jön a hír: épp a marokkói Magas-Atlasz vidékén pattant ki a Richter-skála szerinti 6,8-as földrengés! Ahová a következő hónapban igyekszünk...
Küldöm is az üzenetet Ibrahimnak, aki a 4167 m-es Toubkalhoz, Észak-Afrika legmagasabb csúcsához legközelebb fekvő településen lakik – és gyakorlott hegyi vezető. 2019-től ugyanis csak helyi vezetővel lehet a csúcsra indulni: mi épp oda tartunk, ő pedig a híradások szerint leginkább érintett magas-atlaszi vidéken van! Hangüzenet a válasz: „Nálunk a faluban csak egy ember halt meg, az utcán vagyunk, itt alszunk, nem tudjuk, mi jön még...” Eszembe jut, hogy neki legalább van sisakja, hálózsákja, túrafelszerelése – és szerencsére a kora ősz még a hegyvidéken is kellemes klímájú. De mi lehet az elmúlt évtizedekben sebesen terjeszkedő hegyi falvakkal, mennyire vágta el a külvilágtól az ott élőket a katasztrófa, és mi lehet a hegylábi, 60–70 km-re fekvő milliós nagyvárosban, Marrakeshben?
Sok mindenre hamar választ kapunk: körülbelül 3000 áldozatot követelt a rengés, a legnagyobb pusztítás a Magas-Atlasz falvaiban történt, de Marrakeshben is sérültek épületek, az utakat tisztítja a katonaság, közben sátrakban helyezik el a fedél nélkül maradtakat.
Persze rögtön felmerül, hogy lemondjuk-e az utat. Erre helyi és kormányzati reakció is érkezik: senki se érezzen szégyenérzetet, hogy a kritikus területet célozza meg – most még inkább szüksége van a helyieknek az idegenforgalomból származó bevételekre. Nyilván nem katasztrófaturistákat várnak, hanem arról van szó, hogy lehetőleg ne változtassunk terveinken, menjünk, költsünk helyben! Adományokat, segélyt nem kérnek, csak folytatódjon az „üzletmenet”. Mert a gyümölcstermesztésről vagy legeltetésről az utóbbi 20 évben már a turizmusra állt át a forgalmasabb marokkói völgyek, túrahelyszínek lakossága.
Átéltem már ehhez hasonló erősségű földrengést (Chilében), de a pusztítás igen sok tényezőtől függhet. Például nem mindegy, mi az alapkőzet, milyen távolságban vagyunk a rengés központjától, milyen a domborzat, miből készültek az épületek. A híradásokat böngészve nem jutunk sokkal több információhoz, hiszen ott döntően a tragédia legerősebb képei jelennek meg – miközben a változatos földtani szerkezet, környezet, építkezés, tervezés miatt a következmények helyről helyre, völgyről völgyre eltérőek lehetnek.
Az azonban világos, hogy a turizmusbiztonságra erősen ügyelő országban csak a kiterjedt állapotfelmérés után nyitnak újra az érintett helyszínek. Így a vendéglátók jó része le is húzza a rolót, nem bíznak benne, hogy a hetekig tartó mustra után, október vége felé még sokan érkeznének a hegyekbe.
Ibrahim tudósít, a 3100 méteren álló turistaház ép, menjünk mindenképp! Indulunk.
Marrakesh: a nagyváros a földrengés „erős” zónájában fekszik. Átlagos városi környezetben más kihívásokat jelent a rengés károkozása, mint egy hegyvidéki tájon. Itt elsősorban a magasabb, nagyobb épülettömbök omlásai, a sűrűbb beépítésű óváros sikátorainak falrogyásai és a közművek – elsősorban a gáz- és villanyvezetékek – sérülése okozza a legtöbb problémát.
Nyomban szembetűnik a város egyik jelképe, a Koutoubia-mecset 77 méter magas, középkori minaretjének teteje: sűrű, fémállványzat borítja. E felső rész ugyanis annyira kilengett, hogy komoly repedések jelentek meg rajta. Egy héttel később újra erre járva azonban már nyoma sincs az építkezési állványzatnak – pontosabban a munka eredménye látszik: hatalmas fémövekkel, szilárdító rácsozattal erősítették meg a védett épület csúcsközeli szakaszát.
A 20. századi, sérülésmentesnek tűnő városrészekkel szemben az óváros számos sikátora komolyan megsínylette a rengést. Megrepedtek, összerogytak a falak, eltorlaszolva a keskeny utcákat: a romok már csak a kinyílt udvarokon látszanak, de a sikátorok oldalfalait fém- és faszerkezetekkel kellett megtámasztani. Az agyagtéglák nehezen viselték a földmozgásokat – a különböző összetételű építőelemek mind külön-külön mozogtak, így sok, szigetszerű omlás történt.
A Magas-Atlasz felé kanyarodva a hegylábi településekre nézve új színek tűnnek föl: az alapvetően barnás-vöröses-szürkés kő, falazóblokk és téglaépítészet árnyalatai mellett messziről rikító, csillogó műanyag sátrak színesítik a látványt. Először csak kék, néha sárga sátorcsoportok, a nagyobb kereszteződésekben egész sátorvárosok – katonai járművekkel vegyesen. Az utakon már lezajlott a romeltakarítás, a házak egy részét bontják, másokat már falazzák. De még csak az előhegyekben járunk.
Magashegyi helyszíneken az épületomlások is máshogy zajlanak. Marokkó népessége óriásit nőtt a 90-es évek óta, 27-ről 37 millióra ugrott, s nemcsak a nagyvárosok növekedtek, de a falvakból is kisvárosok, a tanyákból pedig falvak lettek. A hegyi települések is egyre nőnek, a meredek terepen egymás hátára építkezve, teljesen belakva a sziklás és kőtörmelékes oldalakat is. Itt a házak egymásra omlása-dőlése és ezzel együtt az omlásos és csuszamlásos tömegmozgások rejtik a legtöbb veszélyt.
Imlilt, a Toubkal csúcstúra kiindulóhelyét, szétszórt falucsoportját elérve viszont kettős a kép. Ibrahim is meséli, hogy a rengés első pillanataiban azt hitték, valamely környező kopár gerincről zúdul le csak néhány szikla – ami egyébként nem ritkaság errefelé. Zúdult is, de a robajhangot a házak egy részének magába- és egymásra roskadása okozta. Ám kifejezetten a turisztikai boom előtti épületeké. A 2000-es évektől ugyanis itt is sok vasbeton-szerkezetű ház készült, azok jól viselték a mozgásokat. A falazóanyagok minőségi különbségei viszont szembetűnőek. A gyenge, hányavetin rakott zsalukő falak szinte szétporladtak, a téglarészek kupacokba omlottak, a jól kivitelezett részeken viszont nincs sérülés. A lapostetők nem igazán repedtek meg, ám az itt tájidegen nyereg- vagy sátortetők kevésbé voltak szerencsések – nem ilyen mozgásra, inkább a hónyomásra tervezték őket. Itt, ahol a turisztikai beruházások nyomán sok új ház épült, a településképen alig látszik a rombolás nyoma. Legfeltűnőbb a focipálya, ami tele nagy sátrakkal: az iskola ugyanis súlyosan sérült, a tanítás közösségi sátrakban zajlik.
A szomszédos völgyek falvai azonban sokkal rosszabbul jártak. A házak öregebbek, lényegesen szedett-vedettebb anyagokból készültek, amit ugyan organikusnak is nevezhetnénk, ám most ez a pusztulást hozta.
Egész – kötések nélküli – házfalak dőltek ki könnyedén, a kisebb repedések mentén is megrogytak az épületek, dominószerűen roskadtak egymásra a lejtőn álló falak, végül az egészből romhalmaz lett.
Még följebb, 2500–3000 m körül már kevés az épület, de itt is világosak a gondos építés és a hevenyészett épületkialakítás következményei. A rengés során elszabaduló sziklák azonban nincsenek tekintettel az építészeti megoldásokra: a meredek lejtőrészek instabilabbá váltak, 3000 m fölött mi is óvatosan, de ezzel együtt a leggyorsabban keresztezzük az omladéklejtőket. Nincs megállás, nézelődés, hanem átnyargalunk a potenciális tekepályákon – amiken mi vagyunk a bábuk.
Fönt, a csúcs környékén teljes a biztonság – semmi sincs magasabban nálunk! Lelátunk a 2500 méterrel alattunk fekvő falvakra: innen, a távolból szögletes, apró maketteknek tűnnek az egyveretű házak, a távolság jótékonyan takarja a sérüléseket, és csak néhány, színes pici pont tűnik föl (távcsővel). Sátrak, a fedél nélkül maradt családok átmeneti otthonai – mert a közelgő télig meg kell oldani a hegyvidéki lakhatást.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
