Itthonról például sohasem látjuk a Tejút egyik legizgalmasabb csillagát. Ami annak ellenére is izgalmas, hogy amikor az égre tekintünk, a csillagokat csupán halványan pislákló fénypontokként látjuk, szinte semmi változást nem érzékelünk rajtuk, és – a fényességüket leszámítva – teljesen egyformának tűnnek. A csillagászok számára azonban nem ennyire egyöntetűek, sőt még nem sikerült két egyformát találniuk, pedig már 100 milliós számban katalogizálták őket. Ám kiszemelt csillagunk, az Éta Carinae nemcsak a csillagászok számára érdekes.

A szabad szemmel halványnak tűnő csillag valójában egy hiperóriás, melyek tömege 100 és 150 naptömeg közötti lehet, abszolút fényessége pedig csaknem 4-milliószorosa Napunkénak. Ezek rendkívüli méretek, ennek ellenére az Éta Carinae nem az emberiség által ismert legfényesebb csillag. Ám a legnagyobbak közül mindenképpen a legjobban tanulmányozható, hiszen fényét nem takarja el csillagközi anyag, és 7500 fényév távolsága kozmikus viszonylatban közepesnek mondható. Igazán különleges, viharos életében igen nagy szerepet játszanak a rendszeres, óriási kitörései. Ilyenkor a csillag fényessége jelentősen megnő és felszínéről irdatlan tömegű anyag távozik, komplex köd-struktúrákat létrehozva a csillag közvetlen környezetében.
A tudománytörténet két ilyen alkalmat jegyzett fel, egyet 1887 és 1896 között és egyet valamivel korábban 1838 és 1858 között. Ez utóbbit GE-nek, vagyis nagy kitörésnek (Great Eruption) nevezték el. Ekkor az Éta Carinae fényessége több mint 100-szorosára nőtt, ezzel a Tejút legfényesebb, ill. a Földről látható égbolt második legfényesebb csillaga lett – ami igazán nagy teljesítmény ekkora távolságból. Csak a Szíriusz előzte meg, pedig az 800-szor közelebb van...

Ebben az időszakban a nyugtalan égitest egy szupernóva-robbanás energiájának 10 százalékát sugározta szét, és 10-12 Napnak megfelelő mennyiségű anyagot lökött ki magából. Az űrtávcsöves mérések azt mutatják, hogy a csillag körül megfigyelhető Homunculus-köd (a felvételen egybeolvad a csillag fényével) éppen a nagy kitörés alkalmával keletkezett a kidobott anyagból.
Az Éta Carinae 1838- ban tulajdonképpen eljátszotta saját pusztulásának, vagyis szupernóva-robbanásának főpróbáját, így lehetséges, hogy egy úgynevezett szupernóva-imposztort látunk a felvételen. (Vagy akár úgy is mondhatnánk, hogy az Éta Carinae tűzmadárként támadt fel a halálból.)

A különleges csillag örökzöld expedíciós fotótéma: aki eljut a déli féltekére, lefényképezi. De nem azért, ami eddig elhangzott róla! Az asztrofotósokat a viharos életű csillag körüli gigantikus ködösség, a „Nagy Carina-köd” látványa vonzza, mely egyike a három, szabad szemmel is megpillantható csillagközi gázfelhőnek, és a legkiterjedtebb csillagkeletkezési régió az egész galaxisban. Fényessége, sűrűsége, mérete, izgalmas részletei a legnagyszerűbb asztrofotós témák közé tartoznak. Aki távcsőbe tekintve, vagy a fényképezőgépe kijelzőjén valaha megpillantotta, annak örökre az emlékezetébe vésődött e köd karakteres sziluettje.