S bár még csak márciust írunk, idén már három rangos kitüntetést is „bezsebelhetett”: Afganisztánban készült képriportjával elnyerte a World Press Photo általános hír egyedi és sorozat kategóriájának első díját, valamint a Földgömb magazinban megjelent képeiért a Joseph Pulitzer-emlékdíjat.

Mit jelentenek számodra ezek a díjak?
G.B.: örülök a díjaknak, de mivel elsősorban nem értük dolgozom, nem jelentenek mérföldkövet a pályámon. Pusztán fontos visszajelzések egy fotós számára, hogy jó úton halad.

Nem először érsz el sikereket a World Press Photo pályázatán, de ekkora elismerés azért ritkán ér magyar fotográfust.
G.B.: Igen, 2002-ben a sport kategóriában sikerült első díjat nyernem. Valószínűleg azt értékelte a zsűri, hogy megpróbáltam egy kicsit másképp láttatni a sportot. Nem a közhelyes eszközökkel: a képek a sportolóknak egész szűken lefényképezett végtagjait mutatják be, a kezek és lábak játéka a sorozat. Egyébként a Debreceni Tornász Világbajnokságon készültek. Olyan apró részleteket és finomságokat mutattam meg, amit a távolság miatt a nézők amúgy sem látnának. De még a fotósok is elég nehezen tudják azokat a pillanatokat a teleobjektívekkel elkapni. A szépségét szerettem volna megfogni, ugyanakkor a küzdelmet és a nehézségeket a szépség mögött. Mindig is igyekeztem más szempontból bemutatni a sportot: amikor még a Népszabadságnál fotóztam sokat kellett egyenesben fényképeznem az akciókat. Egy idő után viszont sokkal jobban kezdett érdekelni a pillanat.

Most ha jól tudom, nem vagy egyetlen médium felé sem elkötelezve. Az idei díjnyertes fotóid a VII Network ügynökség neve alatt futnak. Milyen ügynökség ez, és hogy lehet ide Magyarországról bekerülni?
G.B.: Ez egy olyan ügynökség, amit mi, fotósok hoztunk létre. Kapcsolatban állunk a világ legnagyobb „képfogyasztóival”, s ők válogatnak a honlapunkra feltöltött felvételek között. Amúgy Magyarországról ez az egész szabadúszás dolog nagyon nehéz. Nekem szerencsém volt, mert 2000-ben kiválasztottak a World Photo Joop Swartról elnevezett mesterkurzusára, amire minden évben csupán 12 fotóst hívnak meg, s ott nagyon sok külföldi fényképésszel, illetve elismert szakemberrel ismerkedtem meg.

Brüsszelben, illetve New Yorkban, ahol most zömmel élsz, ezek szerint könnyű szabadúszónak lenni?
G.B.: Változó. Vannak bíztató jelek, és élvezem ezt az életformát: azt, hogy azzal foglalkozhatom, amit szeretnék.

Az idei World press-elismerés e biztató jelek egyike?
G.B.: Például. Egy ilyen versenyre közel 5000-en küldik be a munkáikat, akikből csak 59-en nyerhetnek. Ekkora mezőnyben két első díj, azt hiszem elég jó eredmény.

Mesélsz kicsit a díjnyertes képről, képekről?
G.B.: Egy őszi katonai akció során készültek Afganisztánban. Tavaly szinte csak látogatóban jártam itthon, az év több mint felét ott töltöttem. Októberben csatlakoztam az amerikai hadsereg egyik egységéhez, aminek az volt a feladata, hogy bemérje a tálib katonai rádióbeszélgetéseket, majd ezeket az objektumokat rakétákkal megsemmisítse. Egy ilyen akció után, másnap, szembesülni a polgári áldozatokkal, akiket a helyiek egy házba gyűjtöttek össze, mit mondjak, nem könnyű. Az egyéni kategóriában díjazott képem ebben a bizonyos „gyűjtőházban” készült, egy afgán férfi mutatja az amerikai orvosoknak sebesült gyermekét. A kép első látásra olyan, mint egy gondosan beállított barokk festmény, pedig a pillanat műve. Szerintem egy fotósnak nem csupán tényeket, eseményeket kell rögzíteni, hanem azokat az érzéseket is meg kell mutatnia, amelyeket átélt. És azt is, hogy a legszörnyűbb események közben is kisüthet a nap.

Háromszor kaptad meg a Magyar Sajtófotó nagydíját, számtalan kategóriadíjjal büszkélkedhetsz, de most nem szerepel a neved a díjazottak között. Nem indultál?
G.B.: Idén nem, zömmel külföldi lapoknak fotózom. Ennek ellenére nemrégiben hatalmas elismerés ért itthon is, hisz a Földgömb magazinban megjelent képriportjaimért („ Arccal hátrafelé – Célkeresztben Afganisztán” /2007/2/ és „Betondzsungel Békásmegyeren” /2007/4/ a szerk.) Pulitzer-emlékdíjat kaptam.

Ezek a főműveid?
G.B.: Nem. A főművem az, hogy szabadúszó vagyok.

CSEJTEI ORSOLYA